És fordítva?
Viszonylag hosszabb ideje dolgoztam a cégnél, pedig az első pillanatban lehetett volna látni, hogy amit eddig nem sikerült megváltoztatni, azt nem biztos, hogy én fogom helyretenni. Adott a főnök (nő), a nagyfőnök (férfi) és persze az én pozícióm, ahol max. félévente adják a kilincset egymásnak, immáron 12 éve, mióta főnök ott van.
Amikor rájöttem, hogy ez nekem nem fog menni, illetve hogy főnökkel nem lehet leülni beszélni, mert pl. nem nézett arra, aki beszélt vele, szóltam nagyfőnöknek, hogy el fogok kezdeni állást keresni. Akinek elmeséltem, mindenki szerint hiba volt, akkor én csak nem akartam kitolni a céggel, illetve a többi kollégával.
Persze amint főnök ezt meghallotta (kellett hozzá 3 hét), azonnal felállított az asztaltól, bevitt a tárgyalóba, és nekem szegezte a kérdést, hogy mikor akarok elmenni, mert a „cég” (muhaha) döntése, hogy minél előbb távozzak, mert baja van a munkámmal. Az nagyon dühítette, hogy nem volt ezután az általa várt jelenet, hanem megmondtam, hogy minél hamarabb, annál jobb. Erre taktikát váltott (mert nem tud 1 nap alatt helyettem szerezni valakit), és azt mondta, nem akar az utcára tenni, mert kedvel ( :) ), és keressek csak nyugodtan másik állást.
Én azon a véleményen voltam, hogy velem nem kell jófejnek lenni, engedjen el és akár a „mekiben” is kibekkelem azt az időt, amíg elhelyezkedek, de nem hagyta magát, hogy nem tesz utcára, annyira jó lélek.
Úgyhogy nem volt más hátra, szóltam pár nap múlva nagyfőnöknek, hogy valamit segítsen, hogy elmehessek, ez így borzasztó. Ő rögtön elengedett, hónap végéig megkapom a fizum. Persze főnök még balhézott az utolsó percben is, amikor kisétáltam az irodából...
Tanulság? Soha ne menj olyan helyre dolgozni, ahol már az interjún azt hallgatod a leendő főnöködtől, mennyire utálta az elődeidet, de majd veled biztos más lesz.
